Hogy mégis mit keres egy ilyen fiatal, maximum tizennégy éves gyerek egyedül egy Crawley-ból Eastbournbe tartó buszon? Nos, ez egy meglehetősen hosszú történet. Pár órával korábban ugyanezt a gyereket még egy London-Crawley vonaton találhattuk volna meg, még korábban pedig egy hatalmas kúriában, London gazdagnegyedében, ahol szolgálók vették körül, akik lesték minden vágyát, mint Abraham Cobb, a menő üzletember – és lényegében milliárdos, jól ismert Anglia szerte – egyetlen gyermekének. Valamint azt is láthattuk volna, ha korábban találjuk meg ezt a kisgyereket, hogy ő gyűlöli az egész felhajtást maga körül, és csak arra vágyik, hogy a szülei végre észrevegyék, hogy létezik.
Ez volt a legjobb megoldás. Eljönni, és várni, hogy vajon mikor veszik észre az eltűnését. Hogy vajon feltűnik-e a szüleinek, hogy nincs otthon, hogy vajon mire fognak gondolni, és hogy vajon ha hazamegy, megváltoznak-e a dolgok. Halkan felsóhajt, és miközben elindul a következő gótikus, orgonaalapú szám, helyezkedik egy sort. Már jó ideje itt ül, teljesen egy helyben, és kezdenek elgémberedni a tagjai. Szóval mocorog egy kicsit, majd egy új pozíciót felvéve ismét kibámul az ablakon. Azon tűnődik, hogy vajon mikor érnek már el Eastbourne-ig. Elege van az utazásból: sok kilométert megtett már Londontól, mindezt egy nap alatt, így hát talán érthető, hogy fáradt. Csak arra vágyik, hogy leszállhasson a buszról, kereshessen magának egy hotelt, vagy motelt, vagy bármilyen fedelet, ami alatt aludhat, bemutatkozhasson Johnatan Rogersként, és egy forró zuhany után bedőlhessen egy ágyba. Már az sem érdekli, kié az az ágy, sem az, hogy milyen a hely, ahová kerül, csak kapja meg a fürdőt és a fekhelyet.
Ismét sóhajt egyet, és megint mocorog egy kicsit. A busz megáll, és az ajtó, ami előtt ül, kinyílik. A fény felkapcsol az ajtó fölött, így Michael kénytelen a szeme elé kapni a kezét, ha nem akar rövid úton megvakulni. Ráadásul a hideg is megcsapja, így megremeg, és fázósan összehúzza magát. Miután az ajtó becsukódik, a lábait közelebb húzza a fűtőtesthez, és igyekszik egy kicsit felmelegedni. Felpislog az órára. Kilenc óra húsz perc. Lassan meg kell érkezniük, mert a menetrendben tíz órára írták az érkezést. Persze ebben a viharban…
Megint kibámul az ablakon, éppen akkor, amikor a sötét horizontot átszeli egy villám. Ez után hangosan megdörren az ég, és mivel éppen ekkor vált a zene, ez teljes erővel hat rá. Össze is rezzen, és megint megpróbálja kisebbre összehúzni magát, mintha próbálna elbújni a vihar, a magány, a világ veszedelme elől. Mégsem tud elfordulni az ablaktól, és továbbra is kifelé mered a feketeségbe. Időnként – most éppen viszonylag gyakran – villámok hasítják félbe a sötétséget, a fiatal gyerek hatalmas félelmére. Azonban mégsem képes elfordulni, elbűvölte az égi jelenség veszedelmes csodája.
Amikor legközelebb felpillant az órára, már csak két perc van tízig, és a távolban mintha tényleg fényeket látna. Noha egyértelmű, hogy késni fognak, de már látni a város szélét. Ahogyan haladnak, lassan egyre többet látni a környező épületekből, egyre erősebb a fény, és Mike egyre kezd megnyugodni. Igaz, már annyira fáradt, hogy itt is képes lenne elaludni, de tudja, hogy még ki kell bírnia egy kicsit. Szóval vesz egy mély levegőt, és rátapad az ablaküvegre, igyekezve kíváncsiságot kelteni magában, ahogyan az elsuhanó épületeket figyeli.
Végül negyed tizenegykor érkeznek meg az eastbourne-i buszpályaudvarra, ahol a fiú elsőként mászik le a járműről. Persze időközben már felvette a kabátját, így ahogyan lelép, nem ázik agyon egyből. Persze a pulcsi csuklyája nem bírja túl sokáig, ráadásul a szél szembe fújja az esőt az ifjú angyallal, így pillanatokon belül az arcán már folyik a víz. Fejét lehajtva, sietős léptekkel indul meg, minél messzebb azoktól, akik eddig láthatták. Ideje keresni valami szállást…
A pályaudvarról kilépve hunyorogva körbenéz, és belátja, hogy mindenképpen agyon fog ázni, úgyhogy nem is érdemes küzdenie ellene. Ráadásul lehajtott fejjel nem fog észrevenni egyetlen hotelt sem, így hát célszerűbb is felfelé nézelődnie. Sietve, szinte futva indul meg az utcán, kétségbeesett tekintettel keresve valami fedelet, ami alá befogadják, kérdezősködés nélkül. Szerencséje van, mert nem kell annyira sokat gyalogolnia a viharban: úgy tíz perccel később megtalálja a neki való hotelt: három csillagos, kellően elegáns, tipikusan olyan hely, ahol meg lehet fizetni a hallgatást.
Nem sokkal később már a recepciónál áll, és kétszer leüti a csengőt.
- Jövök már, jövök! – hall egy vidám hangot, és nem sokkal később meg is jelenik a pirospozsgás, kövérkés, egyértelműen jó kedélyű recepciós.
- Miben segíthetek, fiatalember? – kérdezi, láthatóan kissé meglepődve, és a bejárati csarnokot fürkészve, egyértelműen a gyerek szüleit keresve.
- Egy szobát szeretnék kivenni, egy főset, egy éjszakára – közli Michael komolyan és határozottan, mire a férfi felvonja a szemöldökét.
- Így, egyedül? – kérdezi meglepődve. A fiú magabiztosan bólint, és leteszi a bankkártyáját és a személyijét a pultra. A személyi a tizenhét éves Johnatan Rogerst mutatja be, és a portás pontosan azt a fiatalt láthatja a képen, mint az igazolványon, a bankkártya pedig alaposan meg van rakva pénzzel, így bőven kerül belőle az egy éjszaka díja, még egy kis borravaló is. Így hát kénytelen-kelletlen előveszi a kellékeket, és beregisztrálja ifjú vendégét.
- Étkezik itt? – kérdezi, ahogyan minden vendégtől. A fiú biccent.
- Reggelit kérek. Valamint szeretném megérdeklődni, hogy mikortól meddig kell lemennem az első étkezésre – érdeklődik udvariasan, tőle megszokott bőséges szókinccsel Michael. Látja a pillanatnyi meglepetést a recepciós szemében, de ezt egyértelműen a szóhasználatának és a viselkedésének tulajdonítja.
- Héttől tízig szolgálunk fel reggelit, Mr Rogers – válaszol barátságosan a férfi, miután túltette magát a csodálkozáson. Aztán gyorsan befejezi a papírmunkát, és Mike kezébe nyom egy kulcsot. Miután eligazítja a fiút a hotelben, hogy merre találja a szobáját, az étkezőt, és felsorolja a hely további szolgáltatását, kellemes tartózkodást kíván, és végre elengedi a gyereket.
Mike, aki érzi, hogy már képtelen lenne fellépcsőzni a harmadikra, a lift mellett voksol, és valahogy elvonszolja magát odáig. Innentől már gyorsan megvan, és pillanatokon belül már belülről fordítja rá a szobakulcsot a zárra. A hely valóban megfelel az igényeinek: ízléses berendezés, nem túl szűk, de nem is túl tágas, nem zsúfolt, de nem is túl üres. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy a megszokott szórakoztatóeszközök is megtalálhatóak idebent, és terasz is jár a szobához.
A fiúnak mindezeket most esze ágában sincs kihasználni: ledobja a táskáját a kétszemélyes ágyra, kiszedi belőle a tusfürdőjét, a samponját, a törölközőjét meg a pizsamáját, és beveszi magát a fürdőbe.
A mosdó is tökéletesen megfelel neki, ráadásul nem zuhany van, hanem kád, amely ugyan állva is használható, de Michaelnek most éppen arra van szüksége, hogy elfeküdhessen. Így hát bedugja a dugót, és megnyitja a forró vizet. Miután kibújt a ruháiból, óvatosan elmerül a kádban.
A meleg kellemesen simogatja meggyötört tagjait, ő pedig megenged magának egy halk sóhajt. Tudat alatt erre vágyott egész nap: egy forró fürdő, egy biztonságos, zárt hely, ahová ugyan beszűrődik a vihar, de nincs olyan közel, mint a buszon. Ezen a tíz perces úton pedig végképp borzalmas volt a helyzet. Nem szokott hozzá, hogy nem kap mindent kézhez, amire szüksége van, de bizonyos szempontból sokkal jobb ez így. Hiszen életében nem élvezte még ennyire a forró fürdőt, életében nem érezte még ennyire finomnak a meleg vizet, ahogyan gyengéden végigsimítja és megnyugtatja minden porcikáját, soha nem volt még ilyen hálás azért, hogy végre pihenhet egy kicsit, hogy vehet egy fürdőt.
Persze nem akar örökké bent maradni, így fél óra ázás után nekiáll rendesen megfürödni, megmosni a haját, majd megtörölközik, és hálóruhába öltözködve visszatér a szobába. Kilépve megcsapja a kinti, hűvösebb levegő, mire kissé megborzong, és sietve bebújik a takaró alá. Aztán rájön, hogy a telihold egyenesen az arcába süt, így kénytelen ismét felállni, és behúzni a sötétítőfüggönyöket. Persze ez után meg az a baja, hogy teljes sötétben kell visszamennie az ágyhoz. Végül futva teszi meg a távot, és reszketve-remegve mászik vissza a paplan alá. Odabent aztán hátat fordít az ablaknak, magzatpózba kucorodik, és a nyakáig felhúzva a takarót, megpróbálkozik az elalvással.
Akármennyire is fáradt, még jó darabig képtelen arra, hogy elaludjon. Végül fél egy tájban sikerül valami alvásnak nevezhető kábulatba zuhannia, ami szépen lassan elmélyül, és valódi, pihentető álommá változik. Távol az otthontól, távol mindentől, amit valaha ismert, Michael Cobb végre békésen alszik, biztonságban és nyugalomban.
***
Másnap reggel, kilenc óra tájban a fiatal fiú magától ébred fel. Ilyenkor nagyon örül neki, hogy alapvetően korán kelő, mert nem kell órát állítania, hogyha fel akar kelni. Első dolga, hogy előbányássza a telefonját a farmerja zsebéből, és ellenőrizze az időt. Mivel csak tízig van reggeli, ezért nagyon nem készülődik: gyorsan megfésüli a haját, felkapja a tegnapi ruháját – persze zokni, fehérnemű és pólócserével -, majd kirobog és bezárja maga után az ajtót.
Negyed órával ébredés után már odalent ácsorog a svédasztal előtt, és azon tűnődik, hogy mégis mit kellene reggeliznie. Végül egy bögre kakaó, némi gabonapehely és két szalámis zsemle mellett dönt. Hiába, tegnap nem evett valami sokat – idegességében nem is bírt volna -, szóval mostanra rettenetesen éhes. Úgy negyed óra alatt el is pusztítja a reggelijét, így visszavonul a szobájába, hogy rendesen összeszedje magát.
Délre végez mindennel, és úgy dönt, ideje kijelentkeznie. Azonban ahogyan indulna kifelé, a táskája mélyén megcsörren a rendes telefonja, mire ijedten elejti a holmiját, majd vesz egy mély levegőt, és nekiáll leásni a ruhái mélyére. Ott aztán megtalálja a készüléket, amin az Apu felirat villog. Egy pillanatig dermedten figyeli, majd leül az ágyra, ledobja maga mellé a telefont, és a kezeibe temeti az arcát.
Hát mégis észrevették.
Nem sokkal később ismét elkezd rezegni a készülék, és Mike megint csak bámulni tud rá. Ha most felveszi, akkor semmi értelme nem volt eljönnie, mégis, annyira jó lenne, ha a sofőrjük érte jönne egy limuzinnal, amiből először az apja meg az anyja szállna ki, és megölelgetnék, aztán kicsit le is szidnák, és aztán hárman együtt hazamennének, és minden megváltozna. A szülei végre foglalkoznának vele, végre… Szeretnék egy kicsit.
Amikor harmadszorra is megszólal a telefon, nem bírja tovább: érte kap, és izgatottan beleszól.
- Apukám! – kiáltja.
- Michael, mégis hová tűntél? Elraboltak? – hallatszik egy meglehetősen számon kérő hang a telefon túloldaláról.
- Nem, apa… Megszöktem – vallja be szégyenkezve, de mégis büszkén a fiú. A reakció persze egészen más, mint amiben reménykedik…
- Csodás. Mi dolgozunk, hogy neked kényelmes életed legyen, erre te csak úgy lelépsz… Nem baj. Hol vagy? Érted küldöm a sofőrt – mondja az apja, hangján pedig hallani, hogy igazából nem különösebben érdekli a fia. Mike szíve összeszorul, mert rájött, hogy nem változott semmi.
- Eastbourne-ben. A Parc de la Ville hotelben – válaszolja suttogva. Aztán egy pillanatra szünetet tart, és könnyessé váló szemekkel ismét megszólal. – Papa... Gyere értem te is – kéri szipogva. A vonal túlfeléről néma csend fogadja.
- A sofőr két óra múlva ott lesz érted – hallatszik még utoljára a férfi hangja, majd a telefon csipog egyet, jelezve, hogy megszakadt a vonal. Mike szeméből ömleni kezdenek a könnyek, ahogyan a gyerek ledobja a mobilt, és elfekszik az ágyon.
Nem tudja elhinni, nem tudja elfogadni, hogy ennyire nem szeretik. Az édesapja biztosan csak azért viselkedett így, mert dühös rá, igen, de majd az anyukájával együtt meg fognak érkezni a hotel elé, a fekete limuzinnal, és megölelik őt, és aggódva kérlelik majd, hogy többé ne szökjön el, és megígérik majd, hogy sokkal több időt szánnak rá, és végre igazán érezni fogja a szülei szeretetét.
Két óra nagyon hosszú idő a megváltásra várva. Nagyon hosszú, azért remegve, hogy tizenhárom éves fejjel újra láthasd a szüleid, nagyon hosszú, ha azért imdákozol, hogy kiderüljön : mégis szeretnek, mégis fontos vagy.
De előbb-utóbb ezek a hosszú két órák is letelnek, így két óra körül Mike úgy dönt, ideje kijelentkeznie a szállodából, és átengedni a kényelmes emeleti szobát valaki másnak. Így hát lerobog a lépcsőn, vállán az egyre súlyosabbnak tűnő sporttáskával, és lerakja a kulcsot a pultnál Ugyanebben a pillanatban hallja az oly ismerős fékcsikorgást, amelyhez szinte minden nap szerencséje van. Ismét izgatott kezd lenni, ugyanis mostanra már egész belelovallta magát, hogy láthatja a szüleit, hogy megváltozik otthon minden. Így hát udvariasan elköszön a pocakos férfitől, és szinte futva teszi meg az utat a bejáratig. Az ajtón szinte kirobban, és a következő pillanatban már száll is ki a sofőr. A fiú pislog párat, majd zavartan a férfire néz.
- Hol vannak a szüleim ? – kérdezi.
- Az édesapja otthon, arra vár, hogy hazamenjen, ugyanis egy estélyre hivatalosak önök ketten ma este. Az édesanyja pedig dolgozik, fiatalúr – válaszolja a sofőr a tőle megszokott hivatali stílusban. Michaelben ezeknek a szavaknak a hatására végleg összetörik valami. Elkeseredetten ledobja a táskáját, majd a kocsihoz vágtat, feltépi az ajtót, és bekászálódik az autóba. Égszín tekintetét könnyek homályosítják el, és nagyokat kell nyelnie, hogy kibírja sírás nélkül.
Hosszú út várja őket hazáig, lesz miről gondolkoznia. Amint úgy érzi, hogy most már nagyjából képes kontrollálni magát, bedugja a fülébe a füllhallgatóját, és nem hajlandó többet megszólalni.
Csak némán bámul ki az ablakon, ahol továbbra is csak a komor, esős tájat figyelheti. Szemében könnyek, a torkában gombóc, a szíve darabokban. Végleg elveszítette a hitét abban, hogy a szülei szeretik. Nem foglalkoznak vele. Mert ő nem fontos. Ő nem értékes.
Egyszerűen csak jelentéktelen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése