Helló!
Szóval a közelébe sem jöttem ennek a blognak tavaly január óta, ami lassan egy éve volt. Ennek vannak okai, nagyon fájdalmas és nagyon nehéz okai, de ezekről most még beszélni sem tudok. Túl mély sebek, túl megoldhatatlan problémák, túl kezelhetetlen fájdalom. Úgyhogy nem akarok róla írni.
Inkább azt írom le, hogy mennyire jól megy mostanság az egyetem. Persze a jól egy relatív fogalom, de ahhoz képest, amit tavaly műveltem, nagyon büszke vagyok magamra. Sokkal kevesebb az elmaradásom, sokkal jobban megcsinálok mindent időre, és még csak egyszer, most, szünet után éreztem azt, hogy a fejemre zúdult minden. De sikeresen megoldottam mindent időre! Igaz, hogy a hangtan zh-m kettes lett, de őszintén szólva nem tud különösebben érdekelni.
Nagyon furcsa érzés másodéven lenni, de egyben tetszik is. Minden nagyon más, mint tavaly ilyenkor volt, de ami a sulit illeti, jobb. Ha mindezzel tavaly kellett volna megküzdenem, nem vagyok benne biztos, hogy sikerült volna. Most viszont úgy érzem, megy. Képes vagyok eléggé félretenni a magánéletemet ahhoz, hogy tanulni és dolgozni tudjak. Tavaly ilyenkor ez nem hiszem, hogy ment volna.
Ami a tárgyaimat illeti, nagyon érdekesek, és úgy érzem, hogy még azt a két vizsgát is képes leszek megoldani, amik a legnagyobb mumusok között vannak a szakjaimon. Persze aztán ezt majd vizsgaidőszakban meglátjuk. Amire a legbüszkébb vagyok az az, hogy képes vagyok megszervezni és betartani úgy a dolgaimat, hogy nem csúszok ki a könyvtári munkát, iskolai látogatást, itthoni munkát stb igénylő pedes tantárgyaimmal járó határidőkből. Minden más eddig is könnyen megoldható volt, és ezután is az lesz, hiszen legnagyobb részét előtte este, itthon meg tudom csinálni. De a pedes dolgokhoz általában vagy iskolalátogatás vagy könyvtári kutatómunka kell, amire azért kell az idő. Tavaly még buktam is miatta tárgyat. És aztán most itt vagyok, és semmivel nem vagyok elcsúszva! Úgyhogy ez tök jó.
Olyan jó lenne, ha a magánéletemben is rendet tudnék tartani. De persze nagyon jól tudom, hogy nekem az nem jár ki. Megszoktam már kiskoromtól, csak még mindig tanulok lemondani az emberi kapcsolatokról. Aztán meg úgy gondolom, hogy van néhány, amiről bármennyire is akar az ember, nem lehet lemondani. Szülők... szívet tépő szerelmek... lelkedbe látó legjobb barátok... És hiába próbálkozol. Mert ők ott élnek benned, olyan mélyen, hogy tudod: amíg élsz, nem fogsz tudni megszabadulni az űrtől, amit maguk mögött hagytak.
