2016. november 10., csütörtök

Hol vagyok?

Nagyon régen írtam már magamról. Úgy értem... időnként leülök, és írásos formában megpróbálom megérteni magamat. Megpróbálom megérteni, hogy ki vagyok éppen, hogy mi vagyok, hogy hol vagyok és mit csinálok. Talán a mai nap nosztalgikus hangulata a hibás, elvégre L-el szinte egész délután a múltunkról beszélgettünk, de visszapillantva néhány ilyen... "helyzetjelentésre" rájöttem, hogy megint valahol egészen máshol vagyok. Már megint valaki egészen más vagyok.

Sokszor úgy érzem, megint ugyanannak a rohadt lejtőnek az alján vagyok. Úgy tűnik, mintha ez a sok mászás, ez a sok-sok óra keserves kapaszkodás csak centiket mozdított volna előre, ahogyan próbálok kimászni a gödörből. Mintha még mindig fél lábbal abban a kurva lyukban lennék, és újra meg újra meg újra visszacsúsznék. Néha azonban... néha körülnézek, és rájövök, hogy nagyon messze van a lejtő alja. Ez a sok küzdelem, valahogyan anélkül, hogy tudatosan észrevenném a napjaim nagy részében, egész magasra vitt az emelkedőn.

Nem is olyan nehéz igazából észrevenni. Csak azt kell mondanom magamnak: utállak. És aztán csak nevetek, mert ugyan már, dehogy utállak. Éveket öltem bele, hogy próbáltam elmagyarázni magamnak, hogy értéktelen, borzalmas ember vagyok. És ezek az évek mind-mind hiába voltak, mert nem hiszem el többé. Még ha kiemelkedő nem is vagyok - ezt elhinni szerintem az emelkedő tetején van, és hát hiába a rengeteg haladás, az még mindig messze van -, nem vagyok rossz. Nem vagyok értéktelen. Nem vagyok hasznavehetetlen, felesleges, egyszer használatos árucikk. Nem vagyok gyenge és nem vagyok buta. Nem vagyok egyike sem azoknak a dolgoknak, amelyeket olyan készségesen elhittem magamnak éveken át. Ezt már tudom. Kínkeserves munkával tanultam meg, és néha még mindig megmérettetésre kerül ez a tudás, de most már szinte soha nem marad alul.

Szinte, persze. Ez fontos. Mert hát néha... Mint pár hete is. Nem emlékszem az utolsó alkalomra, amikor ilyen dolgokat mondtam magamról. Nem emlékszem az utolsó alkalomra, amikor ilyen mértéktelen pánikkal undorodtam önmagamtól. Nem emlékszem az utolsó alkalomra, amikor ekkora késztetést éreztem, hogy valahonnan, valahogyan, fájdalom, fájdalom, fájdalom kell, mert nem bírom. K. ott volt. Talán ez volt az egyetlen indok, amiért nem kerültem nagyobb bajba. És noha az az éjjel elmúlt, és amikor reggel lett, ismét tudtam lélegezni, és vicces volt, hogy reggeltől estig kávét öntöttem magamba, hogy négy óra alvással talpon maradjak reggel tíztől este tízig, néhány dolog nem akar visszapotyogni a verembe, amiből utánam mászott.

Nem csak a kabát szűk, bár jó kifogás. Az is tök jó magyarázat, hogy borzalmas kondícióban vagyok, hogy mivel nem mozgok eleget, gyorsan kifogyok a levegőből. Meg kicsi a tüdőm kapacitása. Csak ezeknek egyike sem magyarázza meg, hogy két órája a gép előtt ülök, semmi nem szorítja a mellkasomat, és mégis úgy érzem magam, mint akit fojtogatnak. Hogy is írtam?

"Sokszor érezte úgy mostanában, hogy hiába lélegzik, a torkában és a gyomrában van egy-egy hatalmas góc, amely nem engedi keresztül a levegőt. Nem igazán értette, hogy a gyomrában lévő görcsnek mi köze van a légzéshez. Csak azt tudta, hogy éppen annyira gátolja az oxigént, mint a torkán ülő csomó."

Menj pszichológushoz, segíteni fog - mondta Zs. Neki segített. Rettentően boldog vagyok, hogy végre eltalált egy szakemberhez, aki tud segíteni neki túllépni a problémáin. Most már persze ezzel is egyedül vagyok, de hát azt meg megszoktam. Amúgy is fontosabb, hogy ő rendben legyen, mint hogy nekem legyen kinek panaszkodni. Még mindig nem szeretek ténylegesen beszélni ezekről a dolgokról. Senkinek nem egyszerű az élete körülöttem - talán nem tudnék olyan emberekkel szót érteni, akiknek egyszerű az élete, bár ez nem könnyíti meg a dolgom -, és nem akarom, hogy miattam is fájjon a fejük.

Meg hát nem is tudom, hogyan beszéljek róluk. Mert hát mi a bajod? Mittudomén. Nem kapok levegőt. Nem, nem érted, nincs semmi baja a légzőszerveimnek, csak nem kapok levegőt. Fáj a fejem napok óta. Nem, nem érted, az, hogy L-el voltam egész délután és tudtam valakivel igazán beszélgetni, elmúlasztotta. Mit nekem cataflam. Ami nem fizikailag fáj, azt úgyse gyógyítja gyógyszer. Furán verdes a szívem, mintha elfelejtette volna a helyes ritmust. Nem, nem érted, semmi baja a szívemnek, többször is megnézték, csak szegény nem tudja, hogyan kellene egy boldog ember szívének vernie, mert olyat még sose csinált. Úgy össze van zavarodva. Nem látok rendesen. Nem, nem érted, szemüveggel se látok, nem a szememmel van baj, csak túl sok minden. Túl sok. Túl sok, hogy színes a világ. Túl sok, hogy mikor jön a villamos. Túl sok a parlament ragyogása. Túl sok az anyuka a gyerekével. Túl sok a hajléktalan kéregető. Túl sok a tanár úr a katedrán. Úgyhogy nem kapok levegőt és fáj a fejem és furcsán ver a szívem és nem látok rendesen.

Volt ez már sokkal rosszabb is. Ezek a dolgok mind ott vannak a lejtő alján, lenn a veremben, és éhesen, vicsorogva várják, hogy mikor csúszok elég mélyre, hogy belekapaszkodhassanak éles fogaikkal a lábamba, hogy végigkaristolhassanak éles karmaikkal, hogy visszarángathassanak maguk mellé a gödörbe, mert ezeknek az éhes szörnyeknek mindig kell valami, amin falatozhatnak - én meg nem vagyok fair, és csak azért sem vagyok hajlandó önként odavetni magam nekik.

Szóval. Most itt vagyok valahol az emelkedőn, és már megint a lábamon lógnak ezek a rohadt kis szörnyecskék. Én meg rugdosom őket minden erőmmel, és közben próbálok fogást találni az emelkedőn, nehogy egy rúgás közben megcsússzak, és bármi is elvesszen az elmúlt két év kemény hegymászásából. Mert persze, meg tudom csinálni - most már nem is kérdés, hiszen előfordult már, hogy kaptam levegőt és nem fájt a fejem, és a szívemnek egy pillanatnyi megvilágosodás során sikerült úgy vernie, ahogyan egy boldog ember szíve ver, és láttam is.

Azt hiszem, ha majd felérek a lejtő tetejére, olyan fitt leszek, hogy mindig fogok tudni levegőt venni. A sok tiszta levegő meg az, hogy tudok rendesen pihenni - hiszen az a sok energia, ami most arra megy el, hogy küzdjem magam felfelé az emelkedőn akkor majd szabad lesz - majd segít a fejfájáson. Addigra a szívem is megtanulja majd, hogyan kell rendesen verni, és nem csak egyszer-egyszer, ünnepnapon sikerül neki, hanem állandó, magabiztos kis thump thump-al fogja tudatni velem, hogy "Hallgasd! Itt van a tökéletes ritmus, végre megtanultam!" Szinte előre ujjongok a büszkeségtől, hogy képes volt rá. És ott már fogok látni, mert nem csak az éppen előttem lévő földcsomó lesz, amibe kapaszkodok, nem fogja eltakarni a kilátást az emelkedő rémisztően tornyosuló hátralévő része, és ha lenézek, a verem csak egy messzi kis lyuk lesz, a benne lévő szörnyek pedig csak egy messzi-messzi rossz álom halovány emlékei.

Mert látom az emelkedő tetejét. És hiába rettegek a lejtő aljától: most már tudom, hogy nem arra születtem, hogy odalent kuporogva éljem le az életem. Rám a hegytető vár, annak minden látványával, ragyogásával és dicsőségével.

Mert volt egy lány egy novellában, akinek a feje tele volt gyönyörű ötletekkel, de meghalt, mielőtt megírhatta volna őket. De egy nap élni fog, gondoskodom róla. És sikeres lesz és csodálatos. Mert megérdemli.

Csak így magunk között, kedves blogom:

Megérdemlem.

2016. augusztus 18., csütörtök

2016. május 3., kedd

Élet az egyetemen - Fuckin'... FUCK pillanatok

Én: Nnnnnnnnnnnnnnnnnnng. Elegem van. Még két rohadt hét basszus, miért tart ilyen rohadt sokáig az egyetem?!
*Enter 15 éves Én*
15 éves Én: Mi a franc bajod van, a rohadt középiskolából még több mint egy hónap van vissza!
Én: Ööö... oké, de az már nem az én problémám. Hess!
*Exit 15 éves Én*

Jaaa... Szenvedek. Szokás szerint. Igazából leginkább frusztrált vagyok - semmi kedvem itt lenni, egy csomó minden van, amit szívesen csinálnék, de a beadandó írás meg a zh-ra tanulás nem igazán van közöttük. Példának okáért tele vagyok ihlettel, írni szeretnék, olvasni - mármint azt olvasni, amit én szeretnék - filmeket nézni, zenéket kutatni és teli hangon üvöltetni, tovább tanulni gördeszkázni, mászkálni a városban és az élet értelmén filozofálni, fényképezni, maybe videózni, bár ahhoz kéne egy normális kamera is... De egyszerűen semmi ilyesmire nincs időm, mert fucking egyetem. Amit nagyon szeretek! Csak legyen már vége basszus...

Ilyenkor, április vége - május eleje fele már nagyon elegem van az iskolából. Annyi kreatív, alkotó energia gyűlik fel bennem az év során, hogy mire idáig érünk, már nem nagyon bírok megülni a fenekem - és pláne nem koncentrálni. Állandóan multitasking megy, nagyjából addig tudok nyugton maradni, amíg megkeresem, milyen zenét hallgassak. Ja és persze a frusztrációmat evéssel vezetem le, mert ugye valami elromlott, amikor orális korszakban voltam, és mindent evéssel oldok meg. Szóval pápá egészséges diéta, ami mellett száz százalékig elhatároztam magam. Annyira tele van a fejem mindennel, hogy egyszerűen kínzásként élem meg, hogy még mindig itt kell lennem, és nem foglalkozhatok azzal, amivel akarok, hogy nem használhatom ki ezt a hatalmas energiatömeget és nem írhatok, töprenghetek, alkothatok szabadon.

Helyette van magyartanári jegyzőkönyv, Tolkien opponenskedés, angol irodalom és mondattan zh és utópikus irodalom beadandó. Yaaaaay.

2016. április 20., szerda

Welcome to Night Vale

"Sometimes you go through things that seem huge at the time... like a mysterious glowing cloud devouring your entire community. While they're happening, they feel like the only thing that matters, and you can hardly imagine that there's a world out there that might have anything else going on. And then the Glow Cloud moves on. And you move on. And the event is behind you. And you may find that, as time passes, you remember it less and less - or... not at all, in my case. And you are left with nothing but a powerful wonder at the fleeting nature of even the most important things in life... and the faint, but pretty smell of vanilla."

2016. április 17., vasárnap

A világ egyből egy jobb hely, ha szombaton Paddy koncert lesz

Az elmúlt két hét... jézusom, hát jobb nem is beszélni róla. Még nincs is vége (ebben a pillanatban is beadandót kéne írnom, de nnnnng), de azért már ott kecsegtet hétvégén a Paddy and the Rats koncert, amiről már félév elején tudtam, hogy a legnagyobb rush időszakot lezáró buli lesz. Szóval már csak addig kell kibírni valahogy!

Ja, persze egyébként ilyenkor törnek rám depressziós rohamok, amikor amúgy is egy csomó dolgom van, és körülöttem mindenki másnak is, szóval még csak nem is tudok kihez fordulni velük.
HAHAHAHA mintha amúgy tudnék. Hagyjuk is. Szóval a lényeg, hogy ilyenkor mindig sokkal nehezebb az egyetemet is kezelni, amikor szívem szerint csak bebújnék az ágyamba otthon és merednék a plafonra valami üvöltő zene mellett. Ráadásul kezdődik a hajópincér tanfolyamom is (ez is egy hosszú történet), aminek egyrészt nagyon örülök, másrészt hadd pihenjek már egy kicsit...

Hétvégén megyek koncertre és kiüvöltöm a lelkemet is. Jó lesz. Csütörtökön meg elvileg elmegyünk meginni valamit Zs-al, már ha addig nem gondolja meg magát, mint az szokása. Még meglátjuk addig, mi lesz belőle. Néha nem teljesen tudom, miért teperek mindig annyira, hogy barátok legyünk, amikor ő láthatóan sokkal inkább vagy szaktársként vagy lelki támaszként tekint rám. Nem mintha ezzel baj lenne, ez teljesen rendben van, csak valahogy... nem tudom, tavaly még úgy gondoltam, több vagyok ennél. Na persze csak rólam van szó... Na jó, ezt a gondolatmenetet inkább nem folytatom, mert K. (akire valamiért az előző posztban L-ként hivatkoztam... persze az az igazi neve, de én nem így ismerem) lendületből lecseszne, hogy miért szidom már megint a barátját.

Az meg megint egy nagyon hosszú ömlengésbe csapna át, ha megpróbálnám leírni, hogy ez mennyire jó érzés. Szóval nem is kezdek neki. Inkább átöltözök, mert lassan mennem kell - interjút csinálok az egyik beadandómhoz. Azt a kettőt meg, ami holnapra kell majd megírom... este? Gondolom? Nnnng, ez már megint fájni fog...

Peace 'n' out o/

2016. április 6., szerda

Kismadár


Amikor először azt mondta, hogy soha nem fog magamra hagyni, gondolkozás nélkül elhittem neki. Mert még ha mindenki más meg is tette volna, tudtam, hogy ő nem fogja. Tudtam, hogy bármi történik, soha nem fog elfordulni tőlem, soha nem fogom elveszíteni úgy, ahogyan mindent és mindenkit elveszítettem.

És akkor rám nézett, elmosolyodott, és elsétált. Talált magának másokat. Megtalálta a nagy Őt - azt hiszem. (Remélem. Remélem, mert tényleg szerelmes, és remélem, mert boldognak akarom látni.) Elkezdett más dolgokat csinálni. Elkezdett máshogy működni az élete, és ebbe a másmilyen életbe én nem fértem bele. Persze én már egy évvel korábban tudtam, hogy ez fog történni. Láttam a jeleket. Tudtam, mit fog tenni. Tudtam, hogy amint elvesznek azok a szálak, amik most mellettem tartják, tovább fog lépni, engem pedig itt hagy maga mögött.

Amikor megtette, szerintem nem is vette észre, mi történt. Nem annyira, mint én. Vagy csak nem akarta: mindig is jó volt abban, hogy hátat fordítson a problémáknak. És ennek nagyon sokáig képes volt hátat fordítani... és talán jobb is volt, amíg nem nézett szembe vele. Amikor kijelentette, hogy igen, vége annak a szeretetnek, annak a közeli barátságnak, ami közöttünk volt, összetört bennem valamit. Minden, amin együtt keresztülmentünk, hirtelen értelmetlenné és értéktelenné vált. Azt kívántam, bár sosem ismertem volna, mert akkor rég megöltem volna magam, és most nem kéne végignéznem, ahogyan kilép a szobából, ami a barátságunk volt, és becsukja maga mögött az ajtót. És még ahhoz is volt képe, hogy azt mondja, azért örül, hogy mi egyszer mi voltunk. Hogyan mondhattam volna el neki, hogy én nem? Hogyan mondhattam volna el, hogy bármit megtennék, hogy örökre kivághassam az életemből, a szívemből, hogy bármit megtennék, hogy a szeretetének a leghalványabb nyomától is megszabadulhassak? Úgyhogy azt mondtam, én is örülök. Pedig minden, amit éreztem, csak egy furcsa elegye volt a borzalmas fájdalomnak és a teljes ürességnek.

Hónapok teltek el. Néha-néha hallottam felőle pár szót, de semmit, ami számított volna. Én pedig csak hallgattam a zenéimet, könnyek nélkül zokogtam és hangtalanul sikítottam. Nem vágtam meg magam újra. Persze ez is az ő hibája volt: hiába gyűlöltem teljes szívemből, hiába undorodtam tőle, hogy megmentett önmagamtól, nem voltam képes visszasüllyedni: akárhányszor csak gondoltam is rá, hogy szerezzek valami éleset, amivel kárt tehetek magamban, felsejlett mindaz, amit tett értem, és ettől minden még borzalmasabb lett, mert nem csak a szeretetétől fosztott meg, de attól is, hogy megkönnyebbülhessek, az egyetlen módon, amiről tudtam, hogy működik. Nem voltam képes többé fizikai fájdalommá konvertálni a belsőmet marcangoló kínt. Az ő hibája volt. Minden az ő rohadt hibája volt, soha nem kellett volna foglalkoznia velem és akkor már rég nem lennék itt. Úgy gyűlöltem ezekben a hónapokban, mint szinte senki mást - noha ő mentett meg, noha senki nem volt még olyan fontos az életemben, mint ő, noha szerettem... vagy talán pont ezért gyűlöltem ekkora szenvedéllyel. Nem értettem, hogyan tehette velem ezt pont ő. Az összes ember közül aki valaha is elfordulhatott tőlem, éppen ő...

Szinte minden éjjel a kezembe vettem a telefonomat, és percekig meredtem a nevére, igyekezve legyőzni a kényszert, hogy leírjam: "Hiányzol." "Érdekellek még?" "Mit tettem, amiért már nem vagyok elég jó neked?" "Mi legyek? Hogyan szerezhetnélek vissza?" "Emlékszel még rám?" "Te szenvedsz, csak egy kicsit is, amiért már nem vagyok melletted?" "Tudod, mit tettél velem?" "Annyira rossz itt egyedül." "Csak beszélni szeretnék veled." "Csak szeretnék leülni melléd, néma csendben, és csak... lenni." "Kérlek, ne hagyj itt egyedül..." Persze ezek a szavak egyszer sem érték el. Olyan önzőnek éreztem, hogy nem tudom elengedni. Még ebben a borzalmas gyűlöletben is az egyetlen, ami érdekelt, az volt, hogy ne tegyem nehezebbé a dolgát. Hogy ne kelljen még velem is megbirkóznia.

Csak legyen boldog, csak legyen boldog, csak legyen boldog, kérlek, kérlek, kérlek, semmi mást nem akarok, semmit, csak legyen boldog, legyen boldog, legyen boldog, belőlem bármi lehet, csak legyen boldog - ez a mantra tartott vissza attól, hogy nekitámadjak, hogy szembesítsem vele, mit tett velem, hogy mennyivel borzalmasabb ez, mintha soha nem segített volna rajtam.

Karácsonykor visszajött hozzám. "Sajnálom." És én is sajnáltam. És bocsánatot kértem tőle. És semmit nem mondtam el, amit akartam. Nem mondtam el, mennyire tönkretett. Nem mondtam el neki, hogy miatta kérleltem L-t zokogva, órákon át, hogy ne ígérje meg nekem, hogy nem fog magamra hagyni. Nem mondtam el neki, hogy gyűlölöm - egész egyszerűen azért, mert abban a pillanatban, amikor kimondta, hogy sajnálja, minden gyűlöletemet egy könnyed mosollyal taposta a porba. Nem tudtam gyűlölni többé. Nem tudtam rá haragudni, nem tudtam szembesíteni azzal, amit tett. Túl nagy ereje van felettem a szeretetnek, ami összeköt minket.

Attól tartok, hogy fogalma sincs, mit tett velem. Karácsonykor úgy hittem, szépen lassan majd visszaállnak a dolgok a helyükre, és meglátja, mennyire fájt, amit csinált, és megérti, és... nem is tudom. Meghallgatja. Azt hittem, nem, azt véltem tudni, hogy mindazt a fájdalmat és szenvedést, amit okozott nekem, megtudja majd, és segíteni fog, hogy el tudjam felejteni. Mert nem akarom, hogy megpróbálja jóvá tenni és nem akarom, hogy szégyenkezzen - csak azt akarom, hogy tudja, hogy megértse, és segítsen meggyógyulni. Hogy megmentsen, még egyszer, utoljára. Hogy letehessem ezt a borzalmas fájdalmat, ezt az értelmetlen rettegést attól az egyszerű mondattól, hogy "Ígérem, én nem hagylak magadra." Mert nincs a világon mondat, amitől így görcsbe rándulna a gyomrom, aminek a gondolatára is hányingerem támad, és amitől nem vágyok másra, mint hogy lemarjam a bőrömet és sikítsak és zokogjak és meneküljek.

Bár soha nem ígért volna semmit. Bár soha nem mentett volna meg. Bárcsak vége lett volna mindennek akkor, bárcsak soha nem avatkozott volna be. Ha ő nem lenne, én sem lennék. És ez, istenem, ez egy borzalmas csoda, egy, amit pont annyira nem vagyok képes elengedni mint amennyire szeretnék kitörölni az emlékeimből.

Újra és újra megment, és nem is tud róla. És én pontosan ugyanannyira szeretem emiatt, amennyire gyűlölöm.