Forradalom készülődött. Persze nem csak úgy a semmiből
indult, hiszen minden, a világot felrobbantó eseménynek vannak jelei. Jó
darabig minden fél elégedett volt, hiszen jól alakultak, előnyös volt a helyzet
mindenki számára.
Aztán elkezdődtek a problémák. Eleinte csak két fél között,
az egyikük nem tudott elégedett lenni a másikkal: minden lépése helytelen volt,
nem volt szava vagy gondolata, amivel a másik egyet tudott volna érteni. Erre ő
igyekezett a lehető legjobban reagálni: próbálta jelezni, hogy továbbra is
esélyt ad a vádaskodónak, remélve, hogy amaz, látva, hogy hajlandó kis
engedményeket tenni, majd elégedett lesz, nem háborog tovább.
Nem sikerült. Kitört egy kisebb lázadás, azonban a két fél, felfogva,
hogy ez a többi résztvevőnek mennyi nehézséget okoz, fegyverszünetet kötött,
egy nem túl kielégítő, de azért élhető szerződéssel. A problémákat nem oldották
meg, s a külső szemlélőknek egyértelmű volt, hogy messze nincs még vége a
harcnak.
Egy darabig rendben mentek a dolgok, azonban hamar látszani
kezdett, hogy a hat résztvevő új felosztásba kezd rendeződni: két fél komoly
szövetségre lépett, és egy olyan mozgalmat indítottak el, amely ugyan mind a
kettejük számára mérgező és veszélyes lehetett, ők a többiek
figyelmeztetéseivel nem foglalkozva mégis folytatták. Másik két fél egy másik,
és jelentősen újabb szövetséget kötött, amelyet leginkább a rendszeres közös
munka épített, de ez is erőssé vált. Az ötödik és hatodik felek külső
kapcsolatokat kezdtek keresni: különféle eszmerendszerekhez csatlakoztak,
amelyeket közelebbinek éreztek magukhoz.
Ahogyan telt-múlt az idő, ezek a gondok egyre erősebbé és
veszélyesebbé váltak, és egyre többen kezdték úgy érezni, hogy nem lesz rendben
a világ. Ezen változtatni kell. Ezzel együtt azonban arra is rájöttek, hogy
lassan kellene haladni, ügyesen manőverezve próbálni leülni, hogy képessé
váljanak a tárgyalásra.
Az óvatos próbálkozások nem állították meg a mozgalmat,
amely két résztvevőt fertőzött, noha volt róla szó, hogy az érintett felek
véget vetnek nekik, a félhivatalos tárgyalások végül nem érték el az
eredményüket. Épp így nem sikerült visszahívniuk a lassan elcsábuló tagokat a
külső eszmerendszerektől, s nem volt sikeresen a szövetség rendes
újrakovácsolása sem. A két, munkaközösség által szövetségbe kötődő fél hosszas
politikai eszmecserékbe kezdett, igyekezve egy megfelelő, kompromisszumos
megoldást találni. Azonban még ezeket az egyébként nagyon türelmes és a
gondokat megértő felet is megviselte, amikor az egyik kifelé kacsintgató
résztvevő láthatóan komolyabb kapcsolatba kezdett merülni egy másik, a
szövetségbe nem tartozó féllel.
Ekkor került szóba, hogy talán egy forradalom, egy ekkora
robbanás megváltoztathatná a helyzetet, hogy talán úgy helyre tudnák tenni
mindazt, ami akkor a hat fél közé állt. A baj csak azt volt, hogy féltek.
Rettegtek a hatalmas csatától, hiszen nagyon jól tudták, hogy a végén talán még
rosszabbá válik minden, és talán az a kissé már felületes és gyenge régi
szövetség is felbomlik közöttük, ami eddig azért még tartotta magát.
Az egyik fél ekkor leült gondolkozni. Aztán beszélt a
tanácsadóival, és más szövetségeseivel, remélve, hogy valamelyikük tud majd
megoldással szolgálni a helyzetre. Végül minden alapján, amit hallott, látott
és érzett, úgy döntött, a lépést meg kell tenni, az ügyet tovább kell
mozdítani.
Ők hatan összeültek. Kirobbant a forradalom.
