Élet az egyetemen - pesszimista pillanatok 1

Egyetemistának lenni rohadt nehéz. Persze, senki nem mondta, hogy könnyű lesz, és én sem számítottam rá, hogy az lenne, mert hát... ELTE. Még szép hogy nem egyszerű.

Mégis, amikor este fél tízkor egy olyan nyelvészeti szöveg felett ülsz, amihez hozzá sem tudsz szólni, pedig még csak nem is túl bonyolult, és másnap tíz perces előadást kell tudnod adni róla... nos, megkérdőjelezed, hogy te tulajdonképpen mit is keresel itt.

Úgy érzem, hogy egyáltalán nem értek ahhoz, amivel foglalkozok. Azt hittem, ez nem lesz probléma, mert mindent elmondanak, amit tudnom kell, de most, itt... úgy érzem, semmit nem értek, úgy érzem, nem vagyok idevaló, mert hiába mennek az angolos tárgyak viszonylag könnyen, hiába érzem magam időnként nyeregben, és ér el az 'Ó, igen, én ezt értem, én ezt már tudom!' érzés, hirtelen felszólal valaki, és rájövök, hogy ehhez képest én tulajdonképpen semmit nem tudok. A kérdés már csak az, hogy ez mekkora baj.

Holnap délben előadást tartok a nyelvészet és a történelem kapcsolatáról. A könyv, amiből tartanom kell, elég jól leírja a lényeget, és tulajdonképpen értem is, de olyan fáradtnak érzem magam, hogy nem vagyok benne teljesen biztos, hogy képes leszek egy értelmes előadás elkészítésére. Ezen felül még egy problémám van: fel kéne használnom egy plusz forrást a munkához, amelyet ki is választottam, viszont mivel folyóirat, nem lehet kikölcsönözni. Fénymásolni elvihettem volna, de mivel megtaláltam az interneten, még ott, az ELTE nyelvészeti könyvtárának olvasótermében, úgy döntöttem, felesleges erre költenem a pénzemet.
Hogy mi az egyetlen nagy probléma? A tárhely csak adott felhasználók IP címéről érhető el. Így például az ELTE wifijére csatlakozva.
Nem tudok megfelelő, elfogadható kifogással szolgálni arra, hogy miért nem jutottam hozzá ahhoz a forráshoz: szerdán megkaptam a feladatot, azonnal elmehettem volna, akkor még volt több órán. Rendben, a csütörtök kiesik, pénteken viszont fent maradhattam volna még pár órát Pesten, és foglalkozhattam volna a témával. Hétfőn bent voltam egész délután, akkor fedeztem fel ezt a forrást is, és hogy interneten fellelhető. Kedden, azaz ma fél négyig órám van (a könyvtár négyig tart nyitva), így ma valóban nem lett volna lehetőségem hozzájutni a könyvhöz, de! nap közben van egy egy órás szünetem, és egyébként is csak előadásaim vannak (más kérdés, hogy az előadás előtti nap, este nyolckor kezdtem foglalkozni a munkával, de ez ismét nem egy olyan érv, amelyet felhozhatsz egy egyetemi professzornak, még a gimnáziumi magyartanárom se fogadta volna el), ergo... miről is beszélünk? Tehát igen, nem tudnám úgy megindokolni a problémát, hogy ne hoznám fel azt a tényezőt, ami miatt ténylegesen nem foglalkoztam a dologgal: fáradtság.

Fáradtnak érzem magam. Folyamatosan úgy érzem, hogy a világ szépen lassan dől össze körülöttem, és hogy hiába teszek meg mindent, hogy megtartsam, ha egy részt próbálok megakadályozni az összeomlástól, egy másik kihasználja az alkalmat és a fejemre zuhan, maga alá temetve. Képtelen vagyok úgy zsonglőrködni a plafon millió repedésének javítgatása között, hogy mindent meg tudjak menteni. Általában pedig, amikor ez történik körülöttem, hagyom széthullani a világot, majd a fenn maradó részecskékből összeeszkábálni valami használhatót. Most viszont nem merem megtenni, nem tehetem meg, hogy figyelmen kívül hagyok bizonyos dolgokat, mert már így is borzalmas lemaradásaim vannak. Ettől pedig borzalmasan elfáradok. A próbálkozástól, hogy mindent kézben tartsak, majd a csalódottságtól, hogy nem vagyok rá képes.

Hosszú órákat alszom. Hiába. Mindegy, mennyit pihenek, képtelen vagyok hosszabb távon regenerálódni. Nyolc óra alvás után szinte fizikai rosszullétet produkáltam, annyira fáradt voltam. Hogy hogyan voltam képes felkelni és elmenni, az egy örök rejtély számomra: valószínűleg azért, mert a keddi napom hiába hosszú, az egyik legjobb. Hogy holnap reggel hogyan fogok kikelni az ágyból, abban nem vagyok teljesen biztos, még abban sem, hogy egyáltalán képes leszek-e rá. Kénytelen leszek, hiszen nem hagyhatom ki a proszemináriumot, de az előtte lévő két előadásra nem biztos hogy szükségem van holnap. Persze, sokat nyerhetnék D. professzor úr előadásából, hiszen az ókori irodalommal számos problémám van, és ő képes rávilágítani legalább néhány olyan dologra, ami miatt még számomra is érdekessé válik a téma, és aminek segítségével tisztul valamennyit a kép, de reggel hat órakor felkelni úgy, hogy valószínűleg éjfélig az előadásomon fogok dolgozni... nem biztos, hogy sikerülni fog.
Irodalomelméletre megint nem biztos hogy bemegyek. Ha esetleg mégis, az előadás anyagával kell majd foglalkoznom, nevezetesen a korábban emlegetett kötelezően felhasználandó külső forrás okán. És persze ismét korábban jövök majd el, hogy kinyomtassam a "szemléltetőanyagot". Szegény irodalomelmélet... rendszeresen háttérbe szorul emiatt a ... nyelvészet miatt.

Hát ennyi. Tartok tőle, hogy több mint ideje visszatérnem a nyelvészeti előadáshoz, ugyanis már tíz óra, és a dokumentum, amelynek a tíz perces előadás egy oldalas vázlatát kéne tartalmaznia, még üresen tátong.

NSFW blog - nope!!!!

Úgy döntöttem, leveszem innen a kevésbé tolerálható tartalmakat, és átpakolom őket egy másik blogba, hogy akit nem érdekel, véletlenül se kerüljön kapcsolatba vele :) A másik blog itt található meg :)

Meggondoltam magam. Miért tagadjam meg a véleményemet, a gondolataimat, a világlátásom ezen részeit, csak azért, mert ez valakinek esetleg nem tetszik? Ki veheti el a jogomat, hogy szabadon fejtsem ki a véleményemet? Ki dönthet úgy, rajtam kívül, hogy valami nem lehet a személyiségem része publikusan? Nem akarok futni magam elől, mert nem akarok visszafelé haladni a fejlődésemben. Nem. Ez az én blogom, ezek az én véleményeim, gondolataim, élményeim. Maradnak.