Kismadár

Amikor először azt mondta, hogy soha nem fog magamra hagyni, gondolkozás nélkül elhittem neki. Mert még ha mindenki más meg is tette volna, tudtam, hogy ő nem fogja. Tudtam, hogy bármi történik, soha nem fog elfordulni tőlem, soha nem fogom elveszíteni úgy, ahogyan mindent és mindenkit elveszítettem.

És akkor rám nézett, elmosolyodott, és elsétált. Talált magának másokat. Megtalálta a nagy Őt - azt hiszem. (Remélem. Remélem, mert tényleg szerelmes, és remélem, mert boldognak akarom látni.) Elkezdett más dolgokat csinálni. Elkezdett máshogy működni az élete, és ebbe a másmilyen életbe én nem fértem bele. Persze én már egy évvel korábban tudtam, hogy ez fog történni. Láttam a jeleket. Tudtam, mit fog tenni. Tudtam, hogy amint elvesznek azok a szálak, amik most mellettem tartják, tovább fog lépni, engem pedig itt hagy maga mögött.

Amikor megtette, szerintem nem is vette észre, mi történt. Nem annyira, mint én. Vagy csak nem akarta: mindig is jó volt abban, hogy hátat fordítson a problémáknak. És ennek nagyon sokáig képes volt hátat fordítani... és talán jobb is volt, amíg nem nézett szembe vele. Amikor kijelentette, hogy igen, vége annak a szeretetnek, annak a közeli barátságnak, ami közöttünk volt, összetört bennem valamit. Minden, amin együtt keresztülmentünk, hirtelen értelmetlenné és értéktelenné vált. Azt kívántam, bár sosem ismertem volna, mert akkor rég megöltem volna magam, és most nem kéne végignéznem, ahogyan kilép a szobából, ami a barátságunk volt, és becsukja maga mögött az ajtót. És még ahhoz is volt képe, hogy azt mondja, azért örül, hogy mi egyszer mi voltunk. Hogyan mondhattam volna el neki, hogy én nem? Hogyan mondhattam volna el, hogy bármit megtennék, hogy örökre kivághassam az életemből, a szívemből, hogy bármit megtennék, hogy a szeretetének a leghalványabb nyomától is megszabadulhassak? Úgyhogy azt mondtam, én is örülök. Pedig minden, amit éreztem, csak egy furcsa elegye volt a borzalmas fájdalomnak és a teljes ürességnek.

Hónapok teltek el. Néha-néha hallottam felőle pár szót, de semmit, ami számított volna. Én pedig csak hallgattam a zenéimet, könnyek nélkül zokogtam és hangtalanul sikítottam. Nem vágtam meg magam újra. Persze ez is az ő hibája volt: hiába gyűlöltem teljes szívemből, hiába undorodtam tőle, hogy megmentett önmagamtól, nem voltam képes visszasüllyedni: akárhányszor csak gondoltam is rá, hogy szerezzek valami éleset, amivel kárt tehetek magamban, felsejlett mindaz, amit tett értem, és ettől minden még borzalmasabb lett, mert nem csak a szeretetétől fosztott meg, de attól is, hogy megkönnyebbülhessek, az egyetlen módon, amiről tudtam, hogy működik. Nem voltam képes többé fizikai fájdalommá konvertálni a belsőmet marcangoló kínt. Az ő hibája volt. Minden az ő rohadt hibája volt, soha nem kellett volna foglalkoznia velem és akkor már rég nem lennék itt. Úgy gyűlöltem ezekben a hónapokban, mint szinte senki mást - noha ő mentett meg, noha senki nem volt még olyan fontos az életemben, mint ő, noha szerettem... vagy talán pont ezért gyűlöltem ekkora szenvedéllyel. Nem értettem, hogyan tehette velem ezt pont ő. Az összes ember közül aki valaha is elfordulhatott tőlem, éppen ő...

Szinte minden éjjel a kezembe vettem a telefonomat, és percekig meredtem a nevére, igyekezve legyőzni a kényszert, hogy leírjam: "Hiányzol." "Érdekellek még?" "Mit tettem, amiért már nem vagyok elég jó neked?" "Mi legyek? Hogyan szerezhetnélek vissza?" "Emlékszel még rám?" "Te szenvedsz, csak egy kicsit is, amiért már nem vagyok melletted?" "Tudod, mit tettél velem?" "Annyira rossz itt egyedül." "Csak beszélni szeretnék veled." "Csak szeretnék leülni melléd, néma csendben, és csak... lenni." "Kérlek, ne hagyj itt egyedül..." Persze ezek a szavak egyszer sem érték el. Olyan önzőnek éreztem, hogy nem tudom elengedni. Még ebben a borzalmas gyűlöletben is az egyetlen, ami érdekelt, az volt, hogy ne tegyem nehezebbé a dolgát. Hogy ne kelljen még velem is megbirkóznia.

Csak legyen boldog, csak legyen boldog, csak legyen boldog, kérlek, kérlek, kérlek, semmi mást nem akarok, semmit, csak legyen boldog, legyen boldog, legyen boldog, belőlem bármi lehet, csak legyen boldog - ez a mantra tartott vissza attól, hogy nekitámadjak, hogy szembesítsem vele, mit tett velem, hogy mennyivel borzalmasabb ez, mintha soha nem segített volna rajtam.

Karácsonykor visszajött hozzám. "Sajnálom." És én is sajnáltam. És bocsánatot kértem tőle. És semmit nem mondtam el, amit akartam. Nem mondtam el, mennyire tönkretett. Nem mondtam el neki, hogy miatta kérleltem L-t zokogva, órákon át, hogy ne ígérje meg nekem, hogy nem fog magamra hagyni. Nem mondtam el neki, hogy gyűlölöm - egész egyszerűen azért, mert abban a pillanatban, amikor kimondta, hogy sajnálja, minden gyűlöletemet egy könnyed mosollyal taposta a porba. Nem tudtam gyűlölni többé. Nem tudtam rá haragudni, nem tudtam szembesíteni azzal, amit tett. Túl nagy ereje van felettem a szeretetnek, ami összeköt minket.

Attól tartok, hogy fogalma sincs, mit tett velem. Karácsonykor úgy hittem, szépen lassan majd visszaállnak a dolgok a helyükre, és meglátja, mennyire fájt, amit csinált, és megérti, és... nem is tudom. Meghallgatja. Azt hittem, nem, azt véltem tudni, hogy mindazt a fájdalmat és szenvedést, amit okozott nekem, megtudja majd, és segíteni fog, hogy el tudjam felejteni. Mert nem akarom, hogy megpróbálja jóvá tenni és nem akarom, hogy szégyenkezzen - csak azt akarom, hogy tudja, hogy megértse, és segítsen meggyógyulni. Hogy megmentsen, még egyszer, utoljára. Hogy letehessem ezt a borzalmas fájdalmat, ezt az értelmetlen rettegést attól az egyszerű mondattól, hogy "Ígérem, én nem hagylak magadra." Mert nincs a világon mondat, amitől így görcsbe rándulna a gyomrom, aminek a gondolatára is hányingerem támad, és amitől nem vágyok másra, mint hogy lemarjam a bőrömet és sikítsak és zokogjak és meneküljek.

Bár soha nem ígért volna semmit. Bár soha nem mentett volna meg. Bárcsak vége lett volna mindennek akkor, bárcsak soha nem avatkozott volna be. Ha ő nem lenne, én sem lennék. És ez, istenem, ez egy borzalmas csoda, egy, amit pont annyira nem vagyok képes elengedni mint amennyire szeretnék kitörölni az emlékeimből.

Újra és újra megment, és nem is tud róla. És én pontosan ugyanannyira szeretem emiatt, amennyire gyűlölöm.