Sokszor úgy érzem, megint ugyanannak a rohadt lejtőnek az alján vagyok. Úgy tűnik, mintha ez a sok mászás, ez a sok-sok óra keserves kapaszkodás csak centiket mozdított volna előre, ahogyan próbálok kimászni a gödörből. Mintha még mindig fél lábbal abban a kurva lyukban lennék, és újra meg újra meg újra visszacsúsznék. Néha azonban... néha körülnézek, és rájövök, hogy nagyon messze van a lejtő alja. Ez a sok küzdelem, valahogyan anélkül, hogy tudatosan észrevenném a napjaim nagy részében, egész magasra vitt az emelkedőn.
Nem is olyan nehéz igazából észrevenni. Csak azt kell mondanom magamnak: utállak. És aztán csak nevetek, mert ugyan már, dehogy utállak. Éveket öltem bele, hogy próbáltam elmagyarázni magamnak, hogy értéktelen, borzalmas ember vagyok. És ezek az évek mind-mind hiába voltak, mert nem hiszem el többé. Még ha kiemelkedő nem is vagyok - ezt elhinni szerintem az emelkedő tetején van, és hát hiába a rengeteg haladás, az még mindig messze van -, nem vagyok rossz. Nem vagyok értéktelen. Nem vagyok hasznavehetetlen, felesleges, egyszer használatos árucikk. Nem vagyok gyenge és nem vagyok buta. Nem vagyok egyike sem azoknak a dolgoknak, amelyeket olyan készségesen elhittem magamnak éveken át. Ezt már tudom. Kínkeserves munkával tanultam meg, és néha még mindig megmérettetésre kerül ez a tudás, de most már szinte soha nem marad alul.
Szinte, persze. Ez fontos. Mert hát néha... Mint pár hete is. Nem emlékszem az utolsó alkalomra, amikor ilyen dolgokat mondtam magamról. Nem emlékszem az utolsó alkalomra, amikor ilyen mértéktelen pánikkal undorodtam önmagamtól. Nem emlékszem az utolsó alkalomra, amikor ekkora késztetést éreztem, hogy valahonnan, valahogyan, fájdalom, fájdalom, fájdalom kell, mert nem bírom. K. ott volt. Talán ez volt az egyetlen indok, amiért nem kerültem nagyobb bajba. És noha az az éjjel elmúlt, és amikor reggel lett, ismét tudtam lélegezni, és vicces volt, hogy reggeltől estig kávét öntöttem magamba, hogy négy óra alvással talpon maradjak reggel tíztől este tízig, néhány dolog nem akar visszapotyogni a verembe, amiből utánam mászott.
Nem csak a kabát szűk, bár jó kifogás. Az is tök jó magyarázat, hogy borzalmas kondícióban vagyok, hogy mivel nem mozgok eleget, gyorsan kifogyok a levegőből. Meg kicsi a tüdőm kapacitása. Csak ezeknek egyike sem magyarázza meg, hogy két órája a gép előtt ülök, semmi nem szorítja a mellkasomat, és mégis úgy érzem magam, mint akit fojtogatnak. Hogy is írtam?
"Sokszor érezte úgy mostanában, hogy hiába lélegzik, a torkában és a gyomrában van egy-egy hatalmas góc, amely nem engedi keresztül a levegőt. Nem igazán értette, hogy a gyomrában lévő görcsnek mi köze van a légzéshez. Csak azt tudta, hogy éppen annyira gátolja az oxigént, mint a torkán ülő csomó."
Menj pszichológushoz, segíteni fog - mondta Zs. Neki segített. Rettentően boldog vagyok, hogy végre eltalált egy szakemberhez, aki tud segíteni neki túllépni a problémáin. Most már persze ezzel is egyedül vagyok, de hát azt meg megszoktam. Amúgy is fontosabb, hogy ő rendben legyen, mint hogy nekem legyen kinek panaszkodni. Még mindig nem szeretek ténylegesen beszélni ezekről a dolgokról. Senkinek nem egyszerű az élete körülöttem - talán nem tudnék olyan emberekkel szót érteni, akiknek egyszerű az élete, bár ez nem könnyíti meg a dolgom -, és nem akarom, hogy miattam is fájjon a fejük.
Meg hát nem is tudom, hogyan beszéljek róluk. Mert hát mi a bajod? Mittudomén. Nem kapok levegőt. Nem, nem érted, nincs semmi baja a légzőszerveimnek, csak nem kapok levegőt. Fáj a fejem napok óta. Nem, nem érted, az, hogy L-el voltam egész délután és tudtam valakivel igazán beszélgetni, elmúlasztotta. Mit nekem cataflam. Ami nem fizikailag fáj, azt úgyse gyógyítja gyógyszer. Furán verdes a szívem, mintha elfelejtette volna a helyes ritmust. Nem, nem érted, semmi baja a szívemnek, többször is megnézték, csak szegény nem tudja, hogyan kellene egy boldog ember szívének vernie, mert olyat még sose csinált. Úgy össze van zavarodva. Nem látok rendesen. Nem, nem érted, szemüveggel se látok, nem a szememmel van baj, csak túl sok minden. Túl sok. Túl sok, hogy színes a világ. Túl sok, hogy mikor jön a villamos. Túl sok a parlament ragyogása. Túl sok az anyuka a gyerekével. Túl sok a hajléktalan kéregető. Túl sok a tanár úr a katedrán. Úgyhogy nem kapok levegőt és fáj a fejem és furcsán ver a szívem és nem látok rendesen.
Volt ez már sokkal rosszabb is. Ezek a dolgok mind ott vannak a lejtő alján, lenn a veremben, és éhesen, vicsorogva várják, hogy mikor csúszok elég mélyre, hogy belekapaszkodhassanak éles fogaikkal a lábamba, hogy végigkaristolhassanak éles karmaikkal, hogy visszarángathassanak maguk mellé a gödörbe, mert ezeknek az éhes szörnyeknek mindig kell valami, amin falatozhatnak - én meg nem vagyok fair, és csak azért sem vagyok hajlandó önként odavetni magam nekik.
Szóval. Most itt vagyok valahol az emelkedőn, és már megint a lábamon lógnak ezek a rohadt kis szörnyecskék. Én meg rugdosom őket minden erőmmel, és közben próbálok fogást találni az emelkedőn, nehogy egy rúgás közben megcsússzak, és bármi is elvesszen az elmúlt két év kemény hegymászásából. Mert persze, meg tudom csinálni - most már nem is kérdés, hiszen előfordult már, hogy kaptam levegőt és nem fájt a fejem, és a szívemnek egy pillanatnyi megvilágosodás során sikerült úgy vernie, ahogyan egy boldog ember szíve ver, és láttam is.
Azt hiszem, ha majd felérek a lejtő tetejére, olyan fitt leszek, hogy mindig fogok tudni levegőt venni. A sok tiszta levegő meg az, hogy tudok rendesen pihenni - hiszen az a sok energia, ami most arra megy el, hogy küzdjem magam felfelé az emelkedőn akkor majd szabad lesz - majd segít a fejfájáson. Addigra a szívem is megtanulja majd, hogyan kell rendesen verni, és nem csak egyszer-egyszer, ünnepnapon sikerül neki, hanem állandó, magabiztos kis thump thump-al fogja tudatni velem, hogy "Hallgasd! Itt van a tökéletes ritmus, végre megtanultam!" Szinte előre ujjongok a büszkeségtől, hogy képes volt rá. És ott már fogok látni, mert nem csak az éppen előttem lévő földcsomó lesz, amibe kapaszkodok, nem fogja eltakarni a kilátást az emelkedő rémisztően tornyosuló hátralévő része, és ha lenézek, a verem csak egy messzi kis lyuk lesz, a benne lévő szörnyek pedig csak egy messzi-messzi rossz álom halovány emlékei.
Mert látom az emelkedő tetejét. És hiába rettegek a lejtő aljától: most már tudom, hogy nem arra születtem, hogy odalent kuporogva éljem le az életem. Rám a hegytető vár, annak minden látványával, ragyogásával és dicsőségével.
Mert volt egy lány egy novellában, akinek a feje tele volt gyönyörű ötletekkel, de meghalt, mielőtt megírhatta volna őket. De egy nap élni fog, gondoskodom róla. És sikeres lesz és csodálatos. Mert megérdemli.
Csak így magunk között, kedves blogom:
Megérdemlem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése